Rupáner-konyha

Minden jó, ha a vége jó, avagy Laura óvodába megy

“Második nap sírva indultunk, ő ténylegesen bömbölt, én csak szerettem volna.”

Ó, azok az ötórai teák

49868_Laura-300

Vagy inkább „théák”, hogy pontosan idézzem Ludas Matyi libáját. Imádtam azt a mesét, még a szalagos magnón hallgattuk az öcsémmel, na nem most volt, az is biztos. És valahogy egészen másképpen láttam akkoriban a felnőttkort, az anyaságot és még sok mást is. A filmekből például úgy képzeltem, hogy majd az én kislányom is hófehér, Scarlett O’Hara idejét idéző, fodros-bodros ruhában ücsörög a kertben egy pokrócon, és bájosan teát töltöget a babáinak pici porceláncsészékbe.
Elmondanám, egyetlen fehér fodros rucijuk sincs a lányoknak, ellenben van pici porceláncsészéjük, jó magasan fenn a legfelső polcon. A kis katicákkal díszített készlet járt is egyszer a gyepünkön. Száz fok volt, így Laura hollywoodi kiegészítői megállapodtak egy fodros fürdőalsóban, a baba szerepében „sok mindenen keresztülment, egyértelműen jobb időket is látott” Csipkerózsika, aki homokkal megtömött és fűvel teleszórt csészécskéből fogyaszthatta Laura remekművét, akit legalább öt percig lefoglalt ez a roppant elegáns játszósdi.

A tavalyi ovikezdés sem úgy zajlott, mint a filmvásznon, vagyis hogy édesen betipegünk pörgős szoknyában, ovis táskával a katicákkal és repkedő pillangókkal díszített, barátságos épületbe, ahol aztán cuppanós puszit nyomunk anya arcára, aki még egy darabig gyönyörködik benne, hogyan játszik az ő háromévese egy kisasztalnál piros székecskén üldögélve, aki a válla felett visszanéz, majd angyali mosollyal integet a maminak. Ha! A cicanacis angyal a kacsás hátizsákkal ugyanis első nap még ottmaradt, délben térdre rogyott a csoport előtt, és friss műtéti seb ide-vagy oda, beláttam, hogy kénytelen leszek kézben hazavinni. Szerencsémre az egyik kedves anyuka autóval elvitt minket, így megúsztam a dolgot.

Második nap sírva indultunk, ő ténylegesen bömbölt, én csak szerettem volna. De ekkor már előrelátóan kocsival mentem érte délben, ahol szétázott pofival fogadott, miközben árván lézengett a többi gyerek között a teraszon, és én soha még annyira gonosznak és kegyetlennek nem éreztem magamat. Komolyan! Még rémálmaim is voltak, pedig az éjszakai virrasztások apró szüneteit másképpen is el tudtam volna képzelni, az a nagy igazság.

Harmadnap Laurát szó szerint úgy fejtették le az apukájáról, a merénylet egyik áldozatáról, aki többek között azt is mondta, hogy soha többet nem viszi az oviba. Végül éjszakai felébredések, hosszas zokogások, virrasztások, rohangálás egyik lánytól a másikhoz után, negyedik nap úgy döntöttem, ez így nem fog menni. Sokszor már azt sem tudtam, melyik gyerek mellett virrasztok, melyik szobából indulok a másikba, ki sír, hány óra van, vagy melyik ajtófélfának megyek neki a sötétben.
Szünetet kérünk

Vegyes fogadtatásban részesült, mikor bejelentettem, hogy egyelőre nem fogunk oviba járni. Volt, aki nem értett velem egyet, de azért a legtöbben támogattak és meglepően együtt érzőnek bizonyultak. Végül annyiban maradtunk az óvó nénikkel, akik mindenben mellettem álltak, hogy újra bejárunk beszoktatásra, mert túl sok Laurának a két új helyzet.

Visszatekintve már látom, hogy kellett nekünk ez az egy év a babakocsizásokkal, játszótérrel, cukrászdával, túrós rétessel, együttébredéssel. És hogy mihez kellett? Ahhoz, hogy a lányok összenőjenek, annyira, hogy cinkosan összenevethessenek, hogy Laura önfeledten boldog nagylány lehessen, egy felelősségteljes nővérke, aki segít a Mizusnak. Anyáskodik, olykor oktat, okít, tanít jóra, huncutságra, mászni, esni, pakolni és szétpakolni, mindezt anélkül, hogy bármi olyan jellegű benyomást kapott volna, hogy óva-óvatlanul valami módon összekösse a kis buksijában Lizus érkezését az ő trónfosztásával. Kellett, hogy annyit fejlődjön beszédben és megértésben, hogy valamilyen szinten komolyan meg tudjam vele vitatni, hogy óvodába kell járnia. És igen. Nemcsak neki kellett, hanem nekem is. Minden bizonnyal az én bizonytalanságomat is érezhette minden mellett, de jaj lett volna annak, aki ezt nekem tavaly szeptemberben említeni merte volna. Utólag mindenesetre könnyű okosnak lenni, ennek ellenére én örülök, hogy a szívemre hallgattam, és megajándékoztam magunkat egy fárasztó, de feledhetetlen és boldogságos gyermeki mosolyokban gazdag, minden téren tartalmas évvel, amit senki nem vehet el.

Miután a nyáron Lauránál érezhetően feszültséget okozott, ha szóba hoztuk az óvodát, úgy döntöttem, hogy nem feszegetjük a témát. Meséltem olyan esti meséket, amikben az ovik „sztárolása” volt a központban, de Laura nem bizonyult rá vevőnek, mert mindig kérte, hogy ne az ovis könyvből meséljek. Erről ennyit. Vagyis nagyon tartottam az év elejétől, így csak augusztus utolsó hetében kezdtem el neki mondogatni, hogy ő már nagylány, és egyedül kell neki az óvodába menni. A válasz: alkalmi süketség. Nem hallott, rám sem nézett, elvonult, folytatta, amit éppen csinált, vagy dühösen abbahagyta, amit csinált, és kimasírozott, szobából.

Amelyik dédi, nagymama, keresztanyu, keresztapu csak emlegetni merte ezen tabut, az azonnal feketelistára került, és a pimasz illetőtől még a Túró Rudit sem volt hajlandó elfogadni. Még az epreset sem! Ha véletlenül mégis válaszra méltatott engem, akkor fenyegető hangon mindig közölte, hogy, „De ha otthagysz, akkol sílni fogok!”

Minden jó, ha jó a vége

49869_Lizusjar-300

Végül vasárnap délután, mikor megtudta, hogy unokatestvére fog születni, a koccintás előtt félrehívtam, és megkértem, hogy jelentsen be ő is valamit. Bizonytalanul vonult ki a nappaliból a konyhába, ahol az egész nagycsalád őt figyelte. Cérnavékony hangon kezdett bele: „Én is mondani szeletnék valamit. Holnap megyek az oviba, mert nagylány vagyok. És anya nem malad ott velem.” Ezen a ponton még nyelt is egyet, mielőtt folytatta. „Nem fogok sílni, megígélem” – susogta, holott én ezt már nem kértem, hogy mondja. Nagyon ritkán láttam már zavarban, de ennyire bizonytalannak még soha.

Mikor mindenki megtapsolta és biztosította őt, hogy mennyire büszkék vagyunk rá, az arca ugyan felragyogott, de a tekintete éppen olyan volt, mint aki érzi, hogy túlvállalta magát és még nem tudja, hogyan fogja tartani felelőtlen ígéretét. Már pedig Laura betyárbecsülete nem hétköznapi, soha nem tagad le semmit, és betart mindent. Így lett ez most is. Reggel az oviban az öltözőben legalább hatszor megölelt, nyelte vissza a könnyeit, miközben mondogatta magának, hogy „nem fogok sílni”. Borzasztó volt, de végül bement, és én elmondhatatlanul büszke voltam rá, és nagy lelkierő kellett hozzá, hogy ne potyogjanak a könnyeim a hazavezető úton.

Laura tehát oviba jár, a mosolyok egyre határozottabbak, a felkelések egész könnyen mennek, könnycseppek száma egyenlő a nullával, és egy alkalommal már nem volt olyan sietős hazajönni. Vagyis a happy end azért csak bekövetkezett: reggel puszi és szoros ölelés anyának, a copfos, rózsaszínbe öltözött szépségtől, mikor pedig érte megyek nyakambaugrós, sugárzó arcú, „hiányoztál anya”, majd „én is hiányoztam neked?„ után, hazáig csacsogó, kissé álmos, nagyon éhes ovissal hazasétálás, hol Lizussal, hol nélküle.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!